Beszámolók

2021. február 7. - Csilla

 

Jó barátunk, Jozsó, aki 2020 nyarán windsurf oktatóként is dolgozott Gárdonyban, fantasztikus vállalkozásba fogott egy barátjával: vettek 11 db elektromos bringát és szuper túrákat vezetnek ezen a csodálatos terepen, a Velencei hegység jelölt és jelöletlen, rögös útjain. Hogy, hogynem, mi is elmentünk és hárman (éppen ráérő középső leánykánkkal (17) kipróbáltuk ezt a kalandot. Hát mit is mondjak: MEGÉRTE!

 

Pedig, pedig… Az idő korántsem volt barátságosnak mondható, sőt, ha őszinte akarok lenni, pont olyan idő volt, amikor az ember egyetlen dolgot szeretne: otthon, egy kockás takaróba bújva rumos teát inni és lapozgatni a kedvenc könyvét, vagy nézni egy filmet a meleg fotelben és megelégedve sóhajtozni: de jó, hogy nem kell kimenni most sehova. Ehhez képest mi bátran nekivágtunk az autópályának Agárd felé és amikor a két fokhoz egy rendes eső is eleredt, bizonytalanul néztem a férjemre, hogy vajon ő is látja-e, amit én, és vajon nem gondolja-e ugyanazt, amit én: ti. hogy most rögtön forduljunk vissza a kockás takaróhoz. De férjem kezembe adta a telefont, hogy kérdezzem meg vendéglátónkat, hogy ő ott milyennek látja az időjárást, Jozsó pedig halált megvető bátorsággal győzött meg arról, hogy ugyan mi bajunk lehet, és mi van akkor, ha a túránk közben történetesen mégsem esik és a szél is csillapodik. (Ja, merthogy szél is fújt). Szóval csak hajrá, nehogy eszünkbe jusson megfordulni. Megadóan hangolódtam tehát arra, hogy hidegben, szélben és esőben fogunk bicikli túrázni. Ez a fűtött kocsiból nézve roppant kényelmetlennek és logikátlannak tűnt. Nade aztán.

 

Ahogy megláttuk a csodaszép kék bicikliket, megjött a harci kedv a kalandhoz. Micsoda járgány! Már kinézetre beleszerettem! Biztonságos, stabil, erős, kényelmes és könnyen kezelhető. (Ráadásul olyan kék, hogy az embernek a szava eláll ettől az árnyalattól!)

Pár perc kellett csak az e-bike használati utasításához, Jozsó ripsz-ropsz képbe helyezett, hogy hogy a legpraktikusabb és legjobb beállítani a rásegítést és már gurultunk is Sukoró felé. Jól fel voltunk öltözve, de azt azért megállapítottam, hogy ez az az időjárás, amikor szinte mindegy, hogy mennyi réteget vesz fel az ember, így is – úgy is szétfagy. És mégis. Onnantól, hogy nyeregbe pattantunk, EGYETLENEGY PERCIG SEM ZAVART AZ IDŐJÁRÁS. Pedig tényleg hideg volt. És szél is. Ja, és az eső is eleredt félidőben. De képzeljétek el, én olyan flow-ba kerültem, hogy a gyönyörűségtől sikítozni tudtam volna! Suhant alattam a gép és nem volt az az emelkedő, ami megállított volna! Tekerni persze kellett, tehát mozogtunk közben rendesen, nade van azért összehasonlítási alapom, hogy milyen, amikor egy meredek emelkedőn felfelé kell tekerni. Hogy hol kezd elfogyni a szufla. Aztán hol kezd el égni az izom, majd jön a késszúrás szerű fájdalom a combokban. Aztán hol kell leszállni és tolni. Most meg? Mentem felfelé, mintha nem is volna ott emelkedő. Szédületes érzés volt.

 

Aztán jöttek az erdei ösvények, ahogy a bringa útról letértünk. Olyan kövek, rönkök, göröngyös szakaszok, amilyeneket csak a facebook-on lát az ember, hogy néhány őrült ilyeneken dönget a mountainbike-jával és nézni is életveszély. Namármost én pont ilyeneken döngettem most, pedig nem vagyok egy vérbeli bicajozós, én kéremszépen csak koca bringás vagyok, aki nyáron néha nyeregbe pattan és teker különböző tavak körül, meg a Rákospatak partján…de inkább csak hébe-hóba, mint rendszeresen. Tehát egy átlagos mennyiséget tekerő, átlagos állóképességgel bíró (szóval átlagosan sportos- ill. nemsportos) ötvenes vagyok. De ezekkel a kerékpárokkal úgy mentem, mintha megnyertem volna ifjúkoromban a Tour de France-ot. Bátran, ügyesen, biztonságosan és simán. No persze volt az a hegy, aminél a lendület hiányzott…de másodszorra már az is ment. Jozsó ide is elvitt, meg oda is. Amott dombocskák, emitt vadászösvények. Ott egy árok, jobbra meg egy kilátó. Aztán bent a sűrűben, egy meder felett, majd szűk nyomon át…Annyira izgi volt!  Egyre merészebben és egyre nagyobb élvezettel vettük be a kanyarokat, nyomtuk a pedált az erdőben. Elképesztően élveztem. Ja, hogy közben rommá áztunk? Hihetetlen még saját magam számára is, de ez végül fel sem tűnt. Nem hiányzott a kockás takaró. Végigtoltuk a háromórás túrát vigyorogva, egyfajta lelkes, lendületes energiával, ami ebből a műfajból árad. (mert sima bringával ezt én még így sosem éltem át)

 

Sikerélmény volt, sport, közösségi élmény, felfedező túra és önismereti utazás is. Alig várom a következő lehetőséget.

 

KÖSZÖNJÜK A FELEJTHETETLEN ÉLMÉNYT!

Cs.